NÉhány hete iszonyú letargiába estem. Természetesen szerelmi ügyről volt/van szó. Amilyen peches vagyok, mindig olyanokkal hoz össze a sors, akik valamiért vagy nem elérhetők számomra, vagy bele sem kellett volna kezdeni a kapcsolatba. Amikor találok egy első ránézésre (meg sokadikra is) jóképű pasast, akinek még esze is van, kiderül, hogy legalább 150 km-re van tőlem. Úgy szól ugyan a mondás, hogy a szerelem nem ismer határokat, de ez a távolság sajnos egy ilyen határ. Ja, meg hogy a szerelem mindent legyőz... ugyan már. Bizarr dolog, hogy van két felnőtt ember, akik szeretik egymást, talán még együtt is tudnának élni, de mindig van, ami miatt ez nem lehetséges. Aztán a másik... szintén két felnőtt ember, akik már lassan 2 éve együtt élnek, egyik napról a másikra hülyeségek miatt szétmennek. Ebben az esetben a hímnemű volt a hibás. Azt is mondhatnám, hogy hisztis. Ami egy iszonyat rossz tulajdonság... De majd rájön, hogy hibázott. Ha nem, hát akkor így járt. De legalább rájöttem, hogy nem kell annyira elkeseredni, nem az én problémám a legnagyobb a világon és nem véletlen az sem, hogy ennyi lelki teherrel vagyunk megrakva. Ki kell bírni...