9:40-től néztem a tévét. És úgy hiszem, nagyon sokan az országban ugyanezt tették, és minden bizonnyal ugyanazt a műsort néztük. A pólódöntőt, ahol a magyarok ismét megmutatták, hogy mit tudnak. Félelmetes, amit ezek a fiúk műveltek. Mire elértünk a negyedik negyedig, már az egész család ott szurkolt a csapatnak. (Én meg azon drukkoltam, hogy vége legyen a 11 órás istentisztelet kezdetéig, mert persze onnan sem akartam elkésni.) De megérte kivárni a meccs végét. Mindhárom magyar aranyérem megnyerésekor kicsordult a könnyem... Aki ismer, annak nem furcsa, hogy könnyen elérzékenyülök. Amikor Vajda Attila a győzelem után azt mondta a fekete karszalagra mutatva, hogy "köszönöm, Koló", na az volt az első alkalom, hogy elsírtam magam. Aztán amikor a kajakos lányok álltak fenn a dobogón a himnusz alatt, ma pedig, amikor a lefújás után Kemény Dénest is berántották a fiúk magukkal a vízbe.

Szép volt fiúk, szép volt lányok... köszönjük.