Olyan régen írtam, hogy már azt sem tudom, hogyan kell. Visszaolvastam a tavaly nyári és kora őszi bejegyzéseimet... mondanom sem kell, hogy vegyes érzelmeket váltottak ki. Részben örültem, hogy megint eszembe jutott, milyen jó is volt az a pár napos "nyaralás" abban a faházban, és hogy milyen volt felébredni reggel a kedvessel. Viszont abban a pillanatban, ahogy ezek eszembe jutnak, sírni kezdek. Először próbálom elfojtani a sírást, amitől iszonyúan megfájdul a torkom, de aztán csak csorog a könnyem. Vagy nem is kell a blogbejegyzéseket olvasni, elég a telefonban lévő sms-ek valamelyikét megnyitni. Nem múlnak és nem csillapodnak az érzelmek. A kapcsolat kilátástalansága és más egyéb problémák miatt hetek, sőt hónapok óta nem vagyok jól. Lelki problémákkal kezdődött... nem volt kedvem mosolyogni, nem volt kedvem felkelni reggel... Később már fizikailag éreztem a gyengülést, ami oda vezetett, hogy közel 2 hónapig nem tudtam kilábalni a megfázásból. Még most sem vagyok jól, és attól tartok, ez így is fog jó ideig maradni. Nem panaszkodni akarok, csak végre eljutottam oda, hogy mindezt le is tudom írni. És aki egy kicsit is ismer, tudja, hogy most is a könnyeimmel küzdök, amikor ezeket írom. Nem sok öröm van az életemben, mostanában konkértan semmi. Viszont egy valami mégis reményt ad...

"Az Úr az én erőm és paizsom, ő benne bízott szívem és megsegíttettem..." (Zsolt. 28,7)

Folytatás... hiszen még el sem kezdtem írni. Na, mindegy. Az egész rendezvény szervezés hónapokkal ezelőtt elkezdődött. A Történelmi Vitézi Rend Kenderesen tartotta a vitézavatást, nagyon ünnepélyes körülmények között. Péntek délután a kenderesi Horthy kastélyban került sor a széki gyűlésre. Erről nincs semmi információm, mert nem voltam benn, ugyanis addig a szállóvendégekkel kellett foglalkoznunk, illetve a kapitányok feleségeivel mentünk sétálni, fagyizni, vagyis kellemesen eltölteni az időt. A péntek esti vacsora után persze maradtunk még beszélgetni, így aztán éjfél körül sikerült is lepihennem. Szombaton délelőtt 10 órától került sok az avatásra, de előtte már ismét "szolgálatban" voltunk, mert a vendégeket reggeliztetni kell, a szállóvendégek távoztak, érkeztek, szóval egész nap alig volt pár perc szünet. Ezt nem panaszként mondom, csak megjegyeztem. Délután volt egy kultúrális műsor lanttal, gitárral, sámándobbal, stb. Szinte kivétel nélkül mind olyan produkcióval, amit a kereskedelmi tévék még csak véletletül sem közvetítenek. Ma, vasárnap pedig az újratemetési évforduló lesz, megemlékezésssel, koszorúzással. Erről bővebben ma délután írok. Ha nem leszek túl fáradt.

Egyelőre nincs energiám leírni, mivel telt a rendezvénysorozat első két napja. Utólag pótlom :-) Nagyon érdekes, sok új ismerőssel találkoztam.

Logikusan következik, hogy az első tanítási nap után a második jön... vagy csak nekem ennyire logikus? A heti 32 órámból ma volt 7. Általában nem vészes a dolog, de a nyáron annyira elszoktam a folyamatos beszédtől, hogy az utolsó óra végére éreztem, hogy fáj a torkom. Remélem, hogy nem lesz tartós ez az állapot. Az első hat órában olyanokkal voltam, akikkel már tavaly, vagy tavalyelőtt összeismerkedtünk. Nem is tartott sokáig megbeszélni, hogy mi lesz a tanév programja, így rengeteg idő maradt (a 45 percből), hogy elkezdjük ismételni a tavalyi anyagot. Végeztem egy gyors felmérést, hogy ki volt az az elszánt közülük, aki legalább egyszer elővette nyáron az angolkönyvet és megnézte, mit tanultunk tavaly. Lehangoló volt az eredmény, bár egyébként sem vártam jobbat. Egy 20 fős osztályól 3-an. Aztán elérkezett a mai utolsó óra. Az osztályfőnök előzetes információi alapján 31 fős a társaság. Nem normális dolog. Azok a nagyeszűek ott a minisztériumban el sem tudják képzeli, hogy milyen élmény ennyi "okos" nebulót nem egyszerűen tanítani, hanem lekötni a figyelmét. De én még nem is panaszkodom túlságosan, van olyan osztály, ahol jelenleg 42-en (!!!!) vannak. Még kimondani is szörnyű. Szóval, a hetedik órában egy olyan bandához mentem, nem tévedés, bandát akartam írni, ahol a diákok egy harmada tavalyról bukott ide. Ráadásul sok a hatalmas egóval megáldott kisebbségi. Természetesen vannak közöttük rendesek, de elég, ha van 1-2 hangadó... na, azokat kell betörni, ami nem lesz egyszerű. De ez a jövő feladata. Mára elég volt. Holnap folytatódik.

Első nap az iskolában. Amikor általános és középiskolás voltam, mindig nagyon vártam ezt a napot.A fősulin már sokkal lazább volt, de persze azokra az évekre is szívesen emlékszem. A bulikra, a kollégiumra, a hajnali tornaórákra, amikre néhány tesis társaságában jártunk :-) Aztán ismét iskolába jártam, de már tanárként. Teljesen más. És ahogy telnek az évek, egyre jobban érzem azt, hogy nincs értelme annak, amit csinálok. Bizonyára bennem van a hiba... de lehet, hogy csak az iskola nem megfelelő. A sok diák azt képzeli, hogy csak azért jár iskolába, hogy ne legyen otthon, illetve a család kapja utánuk a családi pótlékot. (Amit aztán apuka szépen bele is rak a játékgépbe. Ez elég gyakran előfordul.) Felfordult a gyomrom ma reggel is, amikor az évnyitó kezdetén, a Himnusz közben nem képesek egynéhányan levenni a sapkát a fejükről és legalább addig nem csámcsogni a rágógumival. De nem mehetek oda, hogy úgy nyakon verjem, hogy lerepüljön a sapkája... pedig azt kellene... talán megtanulná, hogyan kell viselkedni. A lányok meg mintha valami szörnyű divatbemutatóra készülnének. Azon versenyeznek, szerintem, hogy ki tud minél igénytelenebbül felöltözni. Illetve kinek rövidebb a szoknyája. Általában a szoknya hosszával egyenesen arányos a szellemi képesség. De nem panaszkodom a mai nappal kapcsolatban, mert igen gyorsan elintéztük a szervezési és adminisztrációs feladatokat, így korán hazajöttem. Na, majd holnaptól elkezdődik a nagyüzem. A heti 32 órával nem sok időm lesz unatkozni napközben. És nagyon remélem, hogy esténként nem leszek annyira fáradt, hogy elmenjen a kedvem a rendszeres testmozgástól... és ne legyen időm csevegni msn-en. :-) Az nagyon hiányozna.

A legutóbbi bejegyzésemet az olimpiai harmadik aranyéremkor írtam. Azóta semmi. Csak telnek sorra a napok, hamarosan vége a nyári szünetnek, legalábbis papíron szünet, a valóságban nem. Már majdnem elkészültünk a 28 osztály órarendjével, "mindössze" át kell írni a piszkoztatról tisztázatra, illetve külön a tanárok és külön az osztályok órarendjét a cetlikre. Nem kis munka, jól megfájdult a kezem az írástól, de holnap még folytatom. Na ja, nincs hozzászokva a kezem a "mechanikus mozgáshoz"... nincs min gyakorolni... Hogy miért nem írtam eddig? Mert nem volt mit. Velem semmi érdekes nem történik... túlságosan nyugodt az életem... és nem csak nyugodt... kezd szomorú és magányos is lenni... sajnos. És nem tudom, hogy ez mikor fog megváltozni. És azt sem tudom, hogy ezt meddig lehet bírni. Ennyi.

9:40-től néztem a tévét. És úgy hiszem, nagyon sokan az országban ugyanezt tették, és minden bizonnyal ugyanazt a műsort néztük. A pólódöntőt, ahol a magyarok ismét megmutatták, hogy mit tudnak. Félelmetes, amit ezek a fiúk műveltek. Mire elértünk a negyedik negyedig, már az egész család ott szurkolt a csapatnak. (Én meg azon drukkoltam, hogy vége legyen a 11 órás istentisztelet kezdetéig, mert persze onnan sem akartam elkésni.) De megérte kivárni a meccs végét. Mindhárom magyar aranyérem megnyerésekor kicsordult a könnyem... Aki ismer, annak nem furcsa, hogy könnyen elérzékenyülök. Amikor Vajda Attila a győzelem után azt mondta a fekete karszalagra mutatva, hogy "köszönöm, Koló", na az volt az első alkalom, hogy elsírtam magam. Aztán amikor a kajakos lányok álltak fenn a dobogón a himnusz alatt, ma pedig, amikor a lefújás után Kemény Dénest is berántották a fiúk magukkal a vízbe.

Szép volt fiúk, szép volt lányok... köszönjük.

Hurrá, megvan az első aranyunk az olimpián!!!!!!!!

Nagyon sokan úgy vagyunk, hogy milyen jó dolog pontosan tudni, mikor indul a busz, a vonat, mikor vagyunk előjegyezve fodrászhoz, kozmetikushoz, vagy éppen milyen napon melyik osztályokba kell menni tanítani. A szeptember eleji iskolakezdésre a kollégák természetesnek veszik, hogy megkapják a kicsi kezükbe az órarendet. Csak épp azt nem tudják, hogy mennyi munka van ezzel. Vannak olyan szuper órarend készítő programok, amik még a túlórákat is kiszámolják a tanárok helyett. Nálunk a suliban viszont ezt képtelenség megcsinálni. Van egy csomó osztály, akiknek egész napos gyakorlatuk van, csoportbontással, utána ott vannak a nyelvi bontások... stb. Lesz legalább 24 osztály, szóval lesz mit csinálnunk. Remélhetőleg el fogunk készülni az évnyitóra :-) Most megyek is, mert soha nem fogunk hozzákezdeni.

Tegnap voltam Kárpátia koncerten. Az idén még nem volt szerencsém egyre sem eljutni, de mindig feldob a hangulata. Egyetlen hátránya van az ilyen eseményeknek, mégpedig az, hogy másnap délelőtt is zúg a fejem. Szerencsére a hangomnak nem ártott meg, a suliban egész évben edzem...:-) Waszlavik lépett fel az együttes előtt... nagy figura... egy szál tangóharmonikával zenélt, és a régi bakanótákat saját maga költötte nem gyenge politikai tartalmú versszakokkal egészítette ki. A koncert előtt már jócskán gyülekezett a nép, így gondoltam, hogy közlebb megyek a színpadhoz. A kordonnál megálltam hát. Aztán jött egy korombeli fiatal a nagymamájával, aki megállt mellettem... a srác hozott a mamának egy széket, hogy legyen hova leülnie, ha a koncert közben elfárad. Nagyon aranyos volt, egész sok dalnak tudta a szövegét. Elővigyázatos volt, mert hozott magával füldugót. Petrás most is hozta a formáját... a környékbeliek "nagy kedvence", Vadai Á. nagykorú volt a fő prédája... ugyis ez a szerencsétlen liba a környék maszopos képviselője és szinte hisztériás rohamot kapott, amikor megtudta, hogy az "Abádszalóki nyár" programfüzetében mind a Kárpátia együttes, mind az ő becses neve szerepel. És azt találta mondani, hogy akkor egy évig be sem teszi oda a lábát... Na, micsoda csapás. Egy a lényeg, nekem nagyon tetszett... szokás szerint. Sőt, mivel kicsit korábban értem oda, volt időm sétálgatni a Tisza-tó partján. Néhány héttel ezelőtt jártam arra, persze nem egyedül... és olyan sok szép dolog eszembe jutott. Nem kellett volna sok hozzá, hogy elsírjam magam...

Egyik nap kaptam egy joghurtos gyümölcsös pite receptjét. Hát, gondoltam magamban, nem lehet olyan iszonyú nehéz megsütni, így ma neki is láttam. Őszibarack került bele gyümölcs gyanánt és nem azért hogy dícsérjem magam, de tényleg finom lett. Csak az a baj, hogy jelen pillanatban nincs kivel megosztani ezt az örömöt. Főzni nem szeretek, sőt, be kell vallanom, hogy nem is tudok... néha még azt sem tudom hirtelen eldönteni, hogy melyik a rántás és melyik a habarás. Pedig már annyiszor próbálták nálam okosabbak elmagyarázni. Na jó, azért nem vagyok teljesen reménytelen eset. Ha viszont sütésről van szó, nem esem pánikba. Remélem, hogy hamarosan lesz rá alkalom, hogy annak is elkészítsem eme remekművemet, akinek nagyon szeretnék kedveskedni.

Erőt vettem magamon és kimentem megnézni, hogyan szórakozik a jónép. Bár ne tettem volna. Abban már délután sem tévedtem, hogy a színvonal katasztrofális. Volt egy nevenincs poptrió, még a nevüket sem tudom. Nem mentem közel a színpadhoz, mert annyi önfeledten tapsikoló ember volt ott, hogy nem fértem volna oda. A lényeg, hogy a modern technikának köszönhetően elég két sovány énekes / :-) / lány és egy gitárral bohóckodó fiatalember ahhoz, hogy stúdió minőségű zenét halljon a közönség. Komolyan mondom, baromi jól játszott a srác a gitáron... egész jól hallatszott a dob is belőle. Meg a szintetizátor. Ezek tudnak valamit... Húsz percnél tovább nem is voltam képes hallgatni őket. Még jó, hogy voltak kinn értelmes ismerősök, akikkel legalább lehetett közben beszélgetni. És a jó hír az, hogy legközelebb csak jövő augusztusban lesz ilyen program. Addig meg a kultúra fog nagyobb hangsúlyt kapni.

Minden augusztusban megrendezésre kerül a falunap. Bár évek óta K.-i Nap néven fut, ráadásul már néhány éve városlakóknak minősülünk, de ez akkor is falunap. Szellemi és kultúrális magasságokba röpülhetünk... Na ja, oda. Ma legfeljebb a sétarepülőzés apropóján. Ezen a napon felvonul a falu apraja-nagyja, felveszik legszebb / :-) / ruhájukat és mehet a buli. Főzőverseny, c.zene, csillogás-villogás mindenütt. Kápráztassuk el a jónépet a zenére tágogó "sztárokkal"... mert mit kell adni a  népnek? Panem et circenses. Semmi más. Kiváncsi vagyok, hogy augusztus 20-án hányan fognak ezen emberek közül eljönni a megemlékezésre. Nem hiszem, hogy tolongani fognak. Pláne nem a "segílybűl ílők, mer' ottan nem lesssz csapólt sőr meg kóbász"... Illetve ott el kell ám énekelni a Himnuszt... (többek között)... Pfúj, nem is mérgelem inkább magam rajta... Árt a szépségnek meg az egészségnek.

Iszonyú idő van. Eddig azt hittem magamról, hogy bírom a meleg időjárást (nem a melegeket), de kezd bebizonyosodni az ellenkezője. Még napozni sincs kedvem ilyen időben. Jó, tudom, nem is egészséges és csúnya lesz tőle az ember fia/lánya... meg persze nem is mindenkinek tetszik a barna bőr...

NÉhány hete iszonyú letargiába estem. Természetesen szerelmi ügyről volt/van szó. Amilyen peches vagyok, mindig olyanokkal hoz össze a sors, akik valamiért vagy nem elérhetők számomra, vagy bele sem kellett volna kezdeni a kapcsolatba. Amikor találok egy első ránézésre (meg sokadikra is) jóképű pasast, akinek még esze is van, kiderül, hogy legalább 150 km-re van tőlem. Úgy szól ugyan a mondás, hogy a szerelem nem ismer határokat, de ez a távolság sajnos egy ilyen határ. Ja, meg hogy a szerelem mindent legyőz... ugyan már. Bizarr dolog, hogy van két felnőtt ember, akik szeretik egymást, talán még együtt is tudnának élni, de mindig van, ami miatt ez nem lehetséges. Aztán a másik... szintén két felnőtt ember, akik már lassan 2 éve együtt élnek, egyik napról a másikra hülyeségek miatt szétmennek. Ebben az esetben a hímnemű volt a hibás. Azt is mondhatnám, hogy hisztis. Ami egy iszonyat rossz tulajdonság... De majd rájön, hogy hibázott. Ha nem, hát akkor így járt. De legalább rájöttem, hogy nem kell annyira elkeseredni, nem az én problémám a legnagyobb a világon és nem véletlen az sem, hogy ennyi lelki teherrel vagyunk megrakva. Ki kell bírni...

Az előbb épp Szávay meccsét néztem egy kínai lánnyal. Nem semmi, amit ezek művelnek. Régebben nem szerettem ezt a sportot, de amióta van kinek szurkolni, teljesen más a helyzet. Délelőtt néztem egy kicsit a női 58 kg-osok súlyemelő versenyét. Hát... nem voltak éppen nőies nők. Én sem vagyok az, szerintem, de legalább megpróbálok az lenni. Pici, túlizmos, gnóm emberek... ez a sport? Illetve az, hogy 130 kg-ot emelgetnek? Persze van sok más olyan sport, aminek hasonlóképpen nincs értelme. Egy nagyon kedves barátom például a focit tartja ilyennek. Neki még az is újdonság, hogy egyáltalán csapatok kellenek a játékhoz, és nem kizárólag Magyarországon űzik. (Na jó, most egy kicsit túloztam, de ez a lényege.) A foci azonban nem olyan rossz. Az ősi vadászösztön megmutatkozik a fiúknál-lányoknál, akik ezt játsszák. Ha nekik jó, csinálják. Tegnap néztem az amerikai-kínai kosármeccset. Az általános kép alapján a keleti ember "kici lizsevő kínaji". Ehhez képest a kínai csapat legmagasabb tagja 226 cm. Iszonyú teremtés... vajon hát tonna rizst evett meg, hogy ilyen nagy lett??? Hú, de ronda. De azért vannak olyan sportolók, akik akár modellként is megállnák a helyüket. Itt persze nem a csontsovány anorexiás nőkre gondolok, hanem például a vízilabdás fiúkra... hmmm....

Csoda, ahogy egy kicsi gyerek napról napra megtanul dolgokat. Ami nekünk felnőtteknek teljesen természetes, az neki mind olyan dolog, amit felfedez, örül neki. Vegyünk például egy befőttes üveg kupakját. Te, kedves olvasó, mire használnád? Valószínűleg megmosnád és rácsavarnád egy befőttes üveg tetejére. És tudod miért tennéd ezt? Mert gyakorlatias vagy és kihalt belőled a felfedezés, a játék öröme. Egy kicsi számára ez az egyszerű tárgy sokkal többet jelent. Lehet vele hangosan dobolni az asztalon, megpróbálhatod betolni a szekrény alá, hogy az fel ne dőljön, odaadhatod a kutyának, hogy majd ő játszik vele... Milyen érdekes, hogy megnyomunk valamit a falon és világos lesz. Belenézünk a tükörbe és egy másik baba néz ránk onnan... Tavaly nyárig elég fura volt a kisbabákhoz való viszonyom. 5 percnél tovább nem igazán tudtam egyet sem elviselni magam körül, mert nem tudtam, mit kell velük csinálni és idegesített, hogy nem tudnak beszélni, sírnak, stb. De aztán megváltozott a helyzet, mert érkezett a családba eg kicsi legény. Valóban olyan volt, ahogy addig gondoltam, mert csak sírt, kakált, aludt, majd ismét ordított. De mégis teljesen más. Ő a mienk. Nem konkrétan az enyém, csak részben... keresztanyailag. Bár én is felelősséggel tartozom érte. Így nyáron meg pláne sokat vagyok vele, amikor szabadságon vagyok. Néha eszembe jut, hogy talán nekem is jó lenne már egy ilyen apróság :-) Remélem a közeljövőben megadatik. Egyszer... kétszer...

Mivel ezek a bejegyzésk teljesen átlagos, hétköznapi dolgokról szólnak, talán nem meglepő, hogy ez is az lesz. A tegnapi egyszerű palacsintás vacsora után a mai sem volt túl bonyolult. Rakott krumpli és cseresznyebefőtt... nem bárányleves, valamit szarvassült áfonyával... :-) Vagy valami hasonló perverzitás... Persze vannak olyanok, akik ezeket az ételeket is kedvelik. Én nem. Egyszerű lélek vagyok, egyszerű ételeket kedvelek. Életemben egyszer ettem olyan dolgot, aminek még a neve is szörnyű volt.... de többé nem teszem. Még gimis voltam, amikor a suliból páran Japánban jártak a testvérvárosi iskolában. Ajándékként pedig finomságokat hoztak nekünk. Ekkor volt szerencsém enni karamell sáskát. Ezek valamikor élő állatok voltak, és amikor megsütötték őket, azt nem tudom milyen technikával, de pont olyan ízük lett, mint az égetett cukornak. Elég bizarr volt, ahogy eltűntek a szánkban ezek a rovarok :-). De nekem ennyi különlegesség pontosan megfelelt egy egész életre. Ezért nem eszem például kínai, japán, stb keleti ételt... Ami mozog, azt megfőzik, ami nem, azzal fűszereznek... Jó tudom, ezt bármely nemzet konyhájára el lehetne mondani. De akkor sem vagyok hajlandó odaadni egy adag töltött káposztát tejföllel egy adag... mit tudom én... szecsuáni kacsáért üvegtésztával. Azt egyék meg a csíkszeműek. :-)

"Az ő balkeze az én fejem alatt van,

és jobbkezével megölel engem." (Én 2,6)

Kora reggel fel akartam kelni. És nem tudom, hogy valóság volt, vagy álmodtam, de képtelen voltam kikászálódni az ágyból. Most utólag belegondolva... álom volt. Úgy éreztem, ahogy az idézetben olvasható, hogy a kedves ölelő kar nem engedi, hogy elszakadjak tőle. Még egy rövid időre sem. Az egyenletes, nyugodt lélegzetvételt is hallottam, amit csak alvó ember képes produkálni. De ekkor felébredtem és nagyon is prózai oka volt annak, hogy nem keltem fel... fáztam. A nyitott ablakon piszokul jött be a hűvös hajnali levegő, és annyira magamra húztam a takarót, hogy olyan érzetet keltett, mintha valaki átölelne. Hát nem érdekes? :-) Vajon miért volt ez a furcsa álom?

És még valami:

"Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra;

mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sít a buzgó szerelem;" (Én 8,6)

Szeretem a málnaszörpöt. Erre akkor jöttem rá, amikor 4 évvel ezelőtt kórházba kerültem. Na, jó messziről indulok el a mesélésben. Szóval, 2004 októberében kiderült, hogy vesekövem van. Mondta a doktornő, hogy ezzel most nem tudnak mit csinálni, majd ha kimozdul abból a kis kehelyből amiben pihen, akkor lehet zúzni. Hurrá. Nem telt bele 2 hónap, és kimozdult. Éjjel arra ébredtem, hogy kettészakadok, a fürdőszobába csak vonszolni tudtam magam, és sürgősen hívni kellett az orvost. Állítólag a vesegörcs rosszabb, mint a szülési fájdalom. Szóval, szuri-koktélt kaptam, fájdalomcsillapítóval és görcsoldóval, illetve az éjszaka folyamán még 6 görcsoldó tabletta, és 4 fájadalomcsillapító került még a szervezetembe. Szép kis adag. Persze aludni nem tudtam, de legalább beértünk a dokihoz... az 40 km. Pfff... a doki meg azonnal beküldött a kórházba. Ott végre kezelésbe vettek. Aznap egész nap, sőt 5 napig szinte fájdalomcsillapítón éltem. A vesekő-robbantás viszont nem olyan vészes, nem kell tőle félni. De hogy jön ide a málnaszörp? Úgy, kedves olvasó, hogy akinek veseköve van, annak sok folyadékot kell innia. A kalcium-oxalát köveseknek teát nem ajánlott fogyasztani, de a kórházban nem számított. Megkaptuk a parancsot: Inni kell. Na jó, a szobatársam nénivel napi 5-6 litert megittunk. A nővérek is rosszul voltak ettől a mennyiségtől. Mire hazajöttem, elegem lett a teából és itthon inkább málnaszörpöt ittam. De érdekes... ezt nem utáltam meg.

Elég válogatós vagyok kaják területén. Ha választanom kell a hangzatos nevű "kapros-tejszínes-gombás harcsa" és a rántott sajt között, én bizony az utóbbit választom. Brrrr.... ki nem állhatom a vízi élőlényeket. Mármint elfogyasztás szempontjából. Így ma is inkább palacsintát sütöttem vacsorára. Egyszerű és finom. Pláne, ha lenne itthon áfonyalekvár. De nincs, így be kell érnem a baracklekvárral. :-)

Hú, de meleg van. NEm fehér embernek való idő ez... de lassan már én is csokiszínű leszek. Nem viszem túlzásba, nem szeretném, ha rászáradna a bőröm a testemre. Az elég ronda látvány. És minek a drága szolárium? Tessék kimenni az udvarra, leteríteni egy pokrócot és már lehet is barnulni. Egycsöves bio-szoli, az az igazi... Emlékszem, volt rá nyáron példa, amikor már igen barna voltam, hogy valaki azt mondta: hmmm, szerintem a világos bőr sokkal szebb. Lehet, hogy igaza van az illetőnek. De láttam őt olyan kipirosodott arccal az egész napos strandolás után, hogy öröm volt ránézni. Nagyon aranyos volt. Azóta már minden bizonnyal lekopott róla a "festék"... :-) Ma délutánra, vagy estére pici lehűlést jósolnak az arra szakosodottak, valamint némi esőt, így kihasználom még a nap hátralévő részében a jótékony napsütést. Nyugi, nem fogok megégni.